Kettő

 [Részlet Martin Gregory naplójából]

November 20., hétfő

Este fél 12 – Anna ma este levertnek tűnt. Alig szólt egy-két szót vacsoránál, és azt is úgy kellett kihúznom belőle. Most először járt a városban, mióta hazajött, és biztos voltam benne, hogy mesélni akar majd a kis kirándulásáról. Még én buzdítottam, hogy menjen el; úgy gondoltam, jót tenne neki, ha kimozdulna a házból. Úgy látszik, tévedtem. Az egyetlen információ, amit hajlandó volt megosztani velem, az volt, hogy Sheilával ebédelt a McMullenben… Megkérdeztem, mivel töltötte a nap hátralevő részét – este 7-re ért haza. Boltokat emlegetett meg képtárakat. De éreztem a bosszúságát; mintha úgy érezte volna, hogy el kell számolnia nekem az idejével. Hogy is hibáztathatnám?

Persze, pontosan tudom, hogy mi történt. Bili Heyworth-öt látogatta meg, de ezt nem akarja bevallani, mert a „Problémámról” beszélgettek, és ez nagyon elkedvetlenítette. Nem is evett sokat, ami nem vall rá.

Megkérdeztem, hogy valami baj van-e. Azt mondta, fáj a feje, és kimerült, úgyhogy felküldtem aludni.

Ma délután hozták ki a széfet: egy kétszáz kilós, csukaszürke „Kulcs és Kombó Királyt” az Acmétól, hogy kicseréljék azt az ócskavasat, amit még a falu vasáruboltjában vettem. A szállítók délután fél ötkor futottak be, és kettőjüknek majdnem fél órájába telt, hogy kézikocsival felvigyék a széfet az emeletre. Nem tűntek kimondottan lelkesnek, amikor megmondtam nekik, hogy hová szánom.

A „Király” keménykötésű fazonnak tűnik. Masszív zsanérok, önbecsattintó fogantyú, alul-felül záródó reteszek – mindez tömör acélból. A ciszterna mögé állíttattam, és a padlóhoz csavaroztattam a munkásokkal. Mielőtt elmentek, az idősebbik fickó ünnepélyesen átnyújtotta nekem a lezárt borítékot, benne a kombinációval, amit azonnal megjegyeztem. A kulcsot hozzácsaptam a többihez, amelyek az övemen lógnak.

Most már lazíthatok. Az átszállítás rendben lezajlott. A tárcsa fölötti emblémán egy koronás alak őrködik, kardját magasra tartva. Magáért beszél. A teljes költség nagyjából 850 dollárra jött ki. Egyetlen centjéért sem kár.

Most már nem kell mást tennem, csak rákötnöm a széfet a riasztórendszerre. Az Ademco kínál valamit, amit „Szőnyeg alatt” lábtörlőkapcsolónak hívnak: ez beválhat. Vagy ami még jobb – bár drágább a „450-es ultraszonikus mozgásérzékelő”, ami az egész padlást védené. Akár különálló irányítórendszert is beszerelhetnék oda. Holnap úgyis a Canal utca környékén járok, akár be is ugorhatok hozzájuk árajánlatot kérni.

Amint végzek, a ház szinte bevehetetlen erőd lesz. Ki tudja, talán még normális életet is élhetek megint. Kimozdulhatnék, kereshetnék új munkahelyet – esetleg valamit itt a környéken. Előbb-utóbb muszáj lesz, már csak praktikus okokból is.

Néha viszont elbizonytalanodom. Amikor eszembe jut a legutóbbi alkalom, hogy bevásárolni mentünk Annával: azok a nők a szupermarketben, akik összesúgtak az állateledel-osztály polcai mögött, bámultak minket, és mutogattak ránk bütykös, görbe ujjaikkal… Honnan tudhatják? Ki mondta el nekik? Anna biztosan nem. Az az ápolónő, aki Annára vigyázott, miután megöltem a kutyákat? A postás? Talán Heyworth? Mostanában valahányszor bemegyek a faluba – és ez már csak olyankor történik meg, ha a vasútállomásra tartok –, valaki mindig furcsa pillantásokat vet rám. Úgy teszek, mintha nem venném észre, és igyekszem nem érezni a fenyegetést.

Tudom, Somerville azt mondaná, hogy paranoiás vagyok, vagy valamiféle üldözési mániában szenvedek. De mit tudhat ő? Nem vállalhatok kockázatot. Még nem állok készen. Még nem érzem magam elég erősnek.

Bizonyosságot hoztam haza Kentuckyból. Mégis nehezemre esik elfogadni, ami történt. Tényleg kiválasztott vagyok? Print Begley biztosan így látta volna. Nem lehet véletlen, hogy ő pontosan abban a pillanatban halt meg, amikor én megszülettem, és a tűzvihar elnyelte Hirosimát. De mire választottak ki? Hogy figyelmeztessem az embereket? Abban a harminchat évben, amit Hirosima árnyékában, a teljes és azonnali megsemmisülés állandó fenyegetésével küszködve éltünk le, a világ nukleáris arzenálja a milliószorosára nőtt.

Az emberek tudják ezt, és tudják azt is, hogy a következő alkalom egyben az utolsó is lesz – és hogy akárcsak az elsőnél, az utolsónál sem lesz semmi figyelmeztető jel. De senkitől sem várható el, hogy komolyan vegyen valamit, amit nem tud elképzelni. Ha most belenéznék a kristályba, és meg tudnám jósolni a világ végét, mire mennék vele? Ki hinne nekem? Nem: arra választottak, hogy egy másik – sokkal nagyobb – terhet viseljek.

Be kell ismernem, sokáig tart megszokni a gondolatot. A kétség a védelmi rendszerem egyetlen gyenge pontja.

Vannak napok – és a mai is ilyen volt –, amikor egyszerűen nem tudok szembenézni az egésszel. Amikor ma reggel felébredtem, és megláttam

Annát, aki még mindig aludt mellettem az ágyban, annyira gyermekinek tűnt – annyira bizakodónak! –, hogy azt kellett gondolnom: „Hát, lehet, hogy tényleg elment az eszem abban a lyukban.”

Szegény Anna! Még mindig szeretem, de valahogy csökkent a szerepe az életemben. Olyan, mintha már csak nagyon messziről látnám.